A szerkezet egy Asus Eee Slate EP121-es, amiben i5 és 4 Gb RAM, illetve 64 GB SSD lapul. Az erős hardver meglátszik rajta, egy hideg boot néhány másodperc, az alvó mód és az abból visszatérés pedig jóformán azonnali. Cserébe ventillátor van benne, ami ugyan tényleg nagyon halk, de mégis csak ventillátor, a súlya pedig elborzasztó: 1,16 kiló hivatalosan, de szubjektíven néha 3 is megvan. Persze ha ölbe veszed, nem olyan nagyon vészes, de kézben tartani nem egy különösebben nagy élmény. Az érintőfelület ambivalens, vannak pontatlanságai, és lehet, hogy én rontottam el a kalibrálását amikor próbálkoztam vele, de csak rosszabb lett. Ugyanakkor a virtuális billentyűzet sokkal jobb, mint vártam, azt leszámítva, hogy sokkal könnyebb mellétapizni, főleg az elején, és nekem leginkább a szóköz billentyűvel gyűlt meg a bajom amíg rá nem éreztem, hogy határozottan az alját érdemes taperolni, ha nem akarok b vagy m betűkkel „elválasztott” szavakat. Ha ráérzel, a kurzor mozgatása sem embertelen, és egész tempósan lehet vele két ujjal pötyögni, persze a megszokottnál jóval lassabban, időnként meg-megállva, hogy már megint hová bújt ez a hűtlen ú vagy ö betű, és hát a magam fajta őstulkoknak a numerikus billentyűzeten előcsalogatható extrák hiánya nagyon fáj.

Ami elég vad, hogy egy amúgy sem pehelysúlyú versenyző mi a maci náthás orráért van még be is öltöztetve. A bőrt utánozni vágyó, ám messziről ordítóan műanyag koton valójában csak legfeljebb 20 deka lehet, mégis mintha fél kilótól szabadultam volna meg, amikor nagyjából egy negyed óra petting után levetkőztettem a drágámat. Ráadásul a hacuka nem szép, és nincsen rengeteg zsebe, vagy valami egyéb extrája, amiért azt mondanám, hogy egye fene bébi, fel a fétis cuccal.

Fussunk át az egyebeken. Két teljes méretű USB port, egy mini HDMI, és egy kártyaolvasó áll a rendelkezésére a dugásra kiéhezett júzernek. Kipróbáltam, olyan tíz másodperc vonakodás után hibátlanul ment vele a drótmentes Microsoft egerem, amit persze gyorsan lekaptam róla, mert minek rá. A jóság a hangszórópár kétoldalt. Szinte nincs dobozhangja, direkt megnéztem az előbb vele egy Shrek 4 előzetest, by the way olyan aljas Gyűrűk ura parodizálás van benne, hogy na. Nem mondom, hogy leszedi a fejemet a basszus, vagy a cinek nem pléh hangúak, de a maga kategóriájában ez bizony ott van a szeren. Ennél többet ilyen méretben csak a Toshiba Bang & Olufsenjei nyújtanak, de az más kategória.

A kijelző egy 12"-os szörnyeteg, ám mindössze 1280×800-as felbontású, ami a legnagyobb hátulütője. Pixeles, mint az állat, gondoljunk bele, hogy ez a felbontás 5" környékén is már használatos, és mivel kisebb, mint 1366×768, ezért a metrós képernyő megosztott üzemmódja coki, én is mit görcsöltem, amíg meg rá nem jöttem.

Ne bántsuk tovább magát a vasat, nézzük a fizikailag nem bántalmazható részét, vagyis a szoftvert. Egy éve tesztelgetem a Windows 8-at, a végleleges verziót több, mint egy hónapja nyüstölöm, azt vártam, olyan nagyon csak nem lesz más. Tévedtem. Az érintőképernyő áldás és átok egyszerre, persze nyilván leginkább azért, mert kevesebb, mint egy hét alatt lehetetlen rutint szerezni a kezelésében. Hol itt, hol ott koppintok pár milliméterel odébb, hol amott kerül véletlenül valamelyik testrészem túl közel valamihez, amihez nem kellene, aktiválva valami feature-t, ami szándékosan elővarázsolva nyilván remek, ám így vétlenül ideges tapizásba fullad, hogy húzzá má innen wazeg a ló cerkájába, és persze nem mindig húz el egyből, sőt. Az érintőképernyő ugyanis szeszélyes (latin) laver, időnként valamiért nem megy az, ami máskor igen. Vagy nem pont úgy. Vagy nem pont ott. Vagy nem pont akkor. Vagy megy, amikor nem kéne. Nem véletlenül van, hogy a kedvenc ellenségem az elütés. Nem vagyok egy precíz bácsi a billentyűk püfölésében, de míg a laposon elmegy kis szódával, ezen könyörtelen következetlenséggel osztja az áldást a rendszer időről időre egy másik billentyűnek, mint aminek terveztem. Vagy egy charm bart ránt elő a cilinderéből a drága, mert szerinte nem a szóközt próbáltam meg nyomogatni, és ha csak a szóközzel vicceskedne a szentem, még azt mondom, hát közel van az aljához.  Ráadásul ilyenkor legtöbbször mindent kétszer mond, és rövid időn belül megint előjön a charm bar. Vagy nem. Ez egy ilyen világ. Kedvencem, amikor a metrós Explorer vissza mozdulatára váratlanul alkalmazás váltásba fullad a móka, az egyszeri hülyejúzer (én) pedig legszívesebben a falhoz vágná az ördögi masinát. Sajnos az ágyban kényelmesen a párnával megspécizett falnak dőlve írni nem emberi feladat, de mondjuk erről nem Asus tehet, hanem természet ősanyánk, az az ócska ribanc, aki erre alkalmatlan testgéppel áldott meg. Pedig az lenne a kéjek csúcsa.

Az érintőképernyő ugyanakkor egy teljesen más világba szabadít be. Sok minden csak úgy szimplán tisztább, szárazabb érzés. Bizonyos dolgok annyira maguktól értetődően egyszerűen mennek rajta (közben akaratomon kívül megint elővarázsoltam valami feature-t), hogy utána szinte fáj a laposon nem odabökni, és elhúzni valamerre az ujjadat, hanem megkeresni az egeret, és azzal töketlenkedni. A metrós Explorer ablakát (már hogy micsodáját?) ha jobbra elhúzom, voilá, előző oldal (már amikor éppen nem taskot akar váltani, mint erről már megemlékeztem viszonylag higgadtan) . Az oldalról (felülről, alulról) belülre húzásokkal (a söprés randa szó. Update: simítás) könnyen elővarázsolhatók az extrák, igaz, néha akkor is előjönnek, amikor eszünk ágában sem volt előcsalogatni őket – ha még nem mondtam volna. De például a jobb egérgombot helyettesítő tap and hold is irtó béna és esetleges tud lenni. Néha, bár tényleg csak nagyon néha, alig érek hozzá, már megjelenik a kontextuális menü (mennyivel dögösebben hangzik, mint az, hogy helyi menü), holott pont nem is akartam, néha meg fél óráig nyomom, mire hajlandó elővonszolni a szögletes testét, ha egyáltalán hajlandó. Ilyenkor mindig azzal vígasztalom magamat, hogy több, mint egy éves a drága, aggastyán ebben a műfajban.

Viszont a Windows 8 egyértelműen érintőképernyőre termett, és akiben minimális felfedező kedv van, az pillanatok alatt rájön a kezelésére Komolyan nem értem a nehéz használhatóságon picsogó kritikákat, aki ezt a rendszert nem tudja felfedezni, arra nincs jobb szó, mint hogy láma. Semmi bonyolult varázslást ne tessék elképzelni, és ami a legjobb, hogy az elején a kevésbé sikeres mozdulatok is új funkciók felfedezéséhez vezetnek néha, tehát tessék csak bátran bénázni az elején.

Úgy általában pedig elmondható, ez a termék is alapvetően tartalom fogyasztására termett, mint a többi hasonló, leszámítva azt, hogy (mivel ezen nem az RT verzió van), nagyjából teljes értékű Windows-ként is használható. Csak éppen nekem, őszintén megmondom, nem volt hozzá kedvem, mert egy begyöpösödött vén izé vagyok, aki az ilyesmire egyelőre a lapost alkalmasabbnak tartja.

A legfontosabb tapasztalat azonban nem ez volt, hanem az, hogy ezek a ketyerék mennyire át fogják szabni az életünket. Még én sem tudom, de már kezdem látni. Amikor majdnem két éve elkezdtem androidos telefont használni, a párhuzamos funkciókat (böngészés, levelezés) jóformán csak akkor használtam, ha nem volt kéznél valami pécé. Amikor megvettem a Lumia 710-et, ez gyökeresen átalakult. A Windows Phone-nal annyival egyszerűbb, kényelmesebb, gyorsabb volt például e-maileket nézegetni, hogy azon kaptam magamat, hogy már csak akkor használom a lapost, ha valami szigorúbb méretű melléklete van az e-mailnek, illetve ha reggel rám jön a lustaság, már nem kászálódom el az asztalig, hanem előrántom a párna alól a telefont és azzal böngészek, és este paplan alá visszabújva is még kényszeresen megnézem utoljára csak azt, hogy. A tablettel kiegészítve ez már durvulás. Három eszköz versenyez egész nap a kegyeimért, kéne még egy negyedik, hogy Mohamed próféta elégedetten csettinthessen. Tulajdonképpen a tablet és a laptop közül amelyikkel kelek, azt használom majd többet napközben, de jellemzően simán használtam a teszt alatt párhuzamosan ezeket a jószágokat, tehát megnéztem az e-maileket a telefonon, közben Skype-on csevegtem valakivel a tableten, miközben az asztali szerkezeten nézegettem a híreket. Íme a humán multitasking. Vagy például az első napi //build/ eventet a tableten néztem végig élőben, miközben a laptopon cseverésztem és jegyzetelgettem.

Sajnos azt kell mondanom, apró hibái ellenére a Windows 8 és a tablet párosa instant get kombináció, hihetetlen szerencse, hogy nincs rá pénzem, különben eszeveszett elvonási tünetek közepette várnám amíg nálunk is elérhetők lesznek ezek a jószágok. Nem tökéletes a rendszer, bár nyilvánvalóan az új eszközökkel jobban összehangolt lesz, mint ezzel, ami eredetileg a feladatra jellemzően kevésbé alkalmas Windows 7-tel jelent meg, ráadásul mintegy másfél éves konstrukció, és ez bizony érződik is rajta.  Az pedig végképp eldönt minden kérdést, hogy például ezt a cikket a tableten kezdtem el írni, majd ezen a ponton minden különösebb varázslat bevetése nélkül valóban ott folytathattam a laptopon, ahol a tableten abba hagytam, és a változás jóformán olyan ütemben követhető a tableten, ahogy beírom a szöveget a laptopon. Mivel 1st gen WP7 telefonom van, ezért arra a szinkronizálás sajnos eltartott egy jó darabig, de végül csak összejött. A //build/ már említett közvetítésén ezt bemutatta Steve Ballmer, de nem így, hanem csak úgy, hogy valamit csinált egy eszközön, majd utána átsétált egy másikhoz és ott megmutatta, hogy a változás ott is megjelent. A laptopon beírni valamit és figyelni, ahogy mindössze pár másodperc késéssel megjelenik a tablet kijelzőjén – nehezen megfogalmazható élmény. Az előbb kivágtam a szöveget, kijavítottam a hibákat, majd visszatettem, és némi habozás után ezek a változások is megjelentek a tableten.

Félelmetes új világ hajnala virradt fel emberek, és ezt nem csak a hatásvadászat kedvéért mondom.

Képek: Asus

Update: az üzemidőről megfeledkeztem. Ha nem nagyon bántjuk, akkor elvben olyan 4 órát bír, hivatalosan négy és felet, a valóságban azonban ha használod is ezt a monstrumot, akkor 2-3 óránál többet nem lehet elvárni tőle. Az új tabletek ennek többszörösét tudják már.

Képek:

   
   
   
   
   
   
   
   
   

Kereszthidi Gábor